2014. november 13., csütörtök

Koreai Filmfesztivál 2014 - A harmadik nap


Beszámoló az első két napról itt

__________________

Írta: Ricemegatron Expert
_____________________


A szerdai napot nem filmnézéssel kezdtem, hanem egy szakmai programmal. Az Uránia kávézójában gyülekeztek azok az érdeklődők, akik kíváncsiak voltak a magyar filmszakírás képviselőinek koreai filmekről folytatott beszélgetésére. Az eszmecsere "A kegyetlen erőszaktól a lírai költészetig" címet kapta, mely a beszélgetés végére "Az erőszak költészete és a kegyetlen líraiság"-ra módosult (bár nem biztos, hogy ezt most pontosan sikerült idéznem).


Fotó: Koreai Kulturális Központ
A beszélgetés vezetője és domináns résztvevője Vincze Teréz, a Metropolis folyóirat szerkesztője volt, aki félévnyi koreai tartózkodás után élményekkel gazdagon tért haza. Mivel érdeklődése és kutatási témája iránti őszinte lelkesedése a koreai filmek erőszakosságának feltérképezésére fókuszál, ezért a lírai vonalat képviselő alkotások most háttérbe szorultak. De ez nem csoda, hiszen a téma kibontására egy egész konferencia kevés lenne. Így az alig másfél óra alatt inkább csak a megértéshez vezető utak keresésére és a kínálkozó szempontok felsorakoztatására jutott idő. Így is a megközelítések gazdag merítését élvezhettük, melyek a koreai néplélek sajátosságaitól a huszadik század vérzivataros történelmi tapasztalatainak agresszióba transzponálásáig tartó széles skálán mozogtak.

Gyenge Zsolt, a MOME oktatója és Varga Balázs, szintén a Metropolis szerkesztője a keleti és a nyugati filmművészet példáira reflektálva gazdagította a beszélgetést, a koreai példákat az egyetemes filmművészet trendjeinek nemzetközi kontextusába helyezve.

Bár a beszélgetés résztvevői nem nélkülözték a koreai filmek általánosabb ismeretét, azért érdekes az a sajátosság, amelyet nem először éltem meg hasonló alkalmakon. Mint a biztonságot jelentő kályhához a tánciskolában, rendre visszakanyarodunk Kim Ki-duk filmjeihez. A rendező alkotásai mintha valami komfortzónát jelentenének a szerzői filmek világában biztonságosabban tájékozódóknak. Így volt ez már a korábbi a nemzetközi szakértőket felvonultató pécsi konferencián is. Mivel Kim Ki-duk munkái a legismertebbek, ezért ez érthető, de bizonyos torzítást is jelent a koreai filmművészet vizsgálatának tekintetében, hiszen sok szempontból a munkássága annyira egyedi jelenség, hogy tévutakra vezethet az ő alkotásaira koncentrálva visszafejteni a koreai filmek általánosabb sajátosságait. Ugyanakkor érdekes volt annak a piaci szempontnak a felvetése, mely a nyugati forgalmazók számára tette a koreai filmek "brandjévé" Kim Ki-duk alkotásait, mely elősegítette további alkotók és alkotások bekerülését a nemzetközi áramlásba.
A beszélgetésnek volt mégy egy "virtuális" résztvevője is, a Koreában tartózkodó Teszár Dávid néhány perces hozzászólását felvételről játszották be, és így egy érdekes szemponttal egészítette ki az aktuális témát. Azt, hogy a koreai filmek akciójelenetei főként puszta kezes vagy nem lőfegyveres küzdelmek, azzal is magyarázta, hogy a fennálló jogszabályok olyan szigorúan tiltják a fegyvertartást, hogy még a vadászati lőfegyvereket is csak az adott időszakra adják magánkézbe. Hiába, a filmszakma területén is jól jön egy jogban tájékozódó ember.

A beszélgetés nem túl nagyszámú közönségét mindvégig kedvesen ösztönözték a hozzászólásokra, de mivel erre nem igazán volt jelentkező, ezért némi tanácstalansággal ért véget az esemény a tekintetben, hogy a filmszakma képviselői és a hallgatóság vajon egyetértenek-e az elhangzottakban, illetve hogy egyáltalán azonos körből kerülnek-e ki az általuk látott filmek. Véleményem szerint inkább az utóbbiak eltéréséről, illetve a nézőpontok különbözőségéről lehet szó, mivel a koreai filmbarátok egy része számára még szokatlan a filmek tetszik-nem tetszik tengelytől eltérő, elemző szempontú megközelítése. De remélem, hogy egyre több, mélyebb értést szolgáló szakmai írással találkozunk a jövőben.




A szerdai nap első filmje Jang Hyun-sung Anyám, a sellő című filmje volt. Lírai hangvételű alkotás, annak ellenére, hogy ellenkezően indít. Egy rém kellemetlen és kissé gusztustalan szipirtyót látunk a főszereplő lány anyjának alakjában, akinek férje iránti érzéketlenné és egyúttal házisárkánnyá válásához azt a támpontot kapjuk, hogy a férj szerencsétlen kezességvállalása következtében a hitelt felvevő tartozását nekik kell visszafizetni, és ez a teher megnyomorította az életüket, többek között a lányuk taníttatását sem tudják finanszírozni.

A feleség a férjet hibáztatja, aki hallgatagon tűri ezt, kettőjük csatateréről pedig a lányuk menekülőre fogná éppen, amikor megtudja, hogy az apja beteg. Innentől indul a mese, mely egy kis misztikus időutazással a szülők fiatalkorába repít bennünket, hogy egy bukolikus szépségű szerelmi egymásra találást élhessünk át. Szép képi világ, ártatlan bájú színészi játék uralja a jejui képeket. A lányt és anyjának fiatalkori alteregoját ugyanaz a színésznő, Jeon Do-Yeon kelti életre, az apa fiatalkori szerepében pedig Park Hae-ilt láthatjuk, aki emlékezetes alakításokat nyújtott már sok filmben, többek közt az általam nagyon kedvelt Memories Of Murderben és a Modern Boyban is.  Hogy lesz-e feloldozás, azt nem árulom el, hiszen a vidéki vetítések még most következnek.

A következő film kiválasztásakor nagy dilemma elé állítottak a szervezők, hiszen egyszerre vetítették a Ködbe veszve című nagyfilmet, a Padak című animációs filmet és a Kang kapitány című dokumentumfilmet. Hogy a talán szűkebb érdeklődésre számító alkotások ütköznek a nagyfilmekkel, még elfogadható lenne, de hogy a filmes kulináriákra vágyók számára miért nem gondoltak az ütközések elkerülésére, azt nem igazán értem. Mert bár a Kang kapitányt kétszer is vetítik, viszont a második alkalom is ütközik egy másik dokumentumfilmmel, a Mesélő építésszel. A Padakról viszont mindenképpen le kell mondania annak, aki szeretné látni a dokumentumfilmeket. Kár, mert el lehetett volna ezt kerülni, ha kétszer is vetítik ezeket az alkotásokat, hiszen ha jól érzékeltem, az Urániában más esemény nem történt a fesztivál több napjának idején. Jó példa lehetne az Anilogue fesztivál, amelyen nem állítják ilyen dilemmák elé az érdeklődőket. De az sem lenne rossz megoldás, ha a jövőben a hétvégi napokat is bevonnák, mivel így a közönség egész nap részt tudna venni a vetítéseken, és még a vidékiek számára is megnyílna a részvétel lehetősége, amelytől a munkanapokon történő esti vetítési időpontok miatt elesnek.






Viszont az előzeteseket megnézve a Kang kapitány képei nagyon erősen megszólítottak, ezért e film mellett döntöttem, és nem is bántam meg. Másfél órán át éjszakánként kifutott a halászhajónk a tengerre, mely hol csendes volt, hol úgy háborgott, hogy még a halászok gyomra is felkavarodott. Aggódtunk a zsákmányért, amely hol szerény volt, hol bámulatosan gazdag. Közben pedig láttuk a hajó kapitányát, aki bámulatos biztonsággal közlekedett a hajó szintjei között és a keskeny, csúszós peremen, miközben kampókkal húzta be a kivetett hálók köteleit.



Hogy mi volt ebben a különleges? Olyan természetesen történt mindez, hogy kedvem lenne azt írni, hogy semmi. De hazudnék, hiszen Kang kapitány tizenhét éve egy balesetben elveszítette mindkét lábát, és azóta így végzi a munkáját. Az állandó munkálkodás monotóniájának képeit mutatva hangzanak el azok a monológok, melyekből Kang kapitány érzéseit, gondolatait megismerjük. És ezek nemcsak a gyötrelmekről beszélnek férfias szikársággal, hanem meglepően költőiek is. Mellbevágó a baleset három nappal korábbi megálmodásának szimbolikája Kang kapitány részéről, és a tény, hogy az édesanyja is álmodott erről.



A saját sorssal való megbékélés mellett mérhetetlen fájdalom hallatszott ki azokból a mondatokból, melyekben arról beszélt, hogy a fia sorsát mennyiben befolyásolták a vele történtek. Kang kapitány kérges keze, tengeri széltől cserzett bőre olyan férfit rejt, akinek érzékenysége, bölcsessége, helytállása példaértékű. Nem kevésbé a halásztársaié és a családjáé, akik olyan megejtő természetességgel segítik őt abban, hogy teljes értékű életet élhessen. Hogy lehetett volna máshogy is? Lehetett volna, ezért olyan megrázóak azok a film végén megjelenő homályos családi fotók, melyeken még teljes testi épségében látjuk a férfit családja körében. De nem lett, és hogy így sincs veszve semmi, arról szól ékesen Kang kapitány példája. Köszönet érte neki és Won Ho-yeon rendezőnek. Valamint külön köszönet jár a filmben hallható dal zeneszerzőjének is. A film készítőinek rendkívüli gondosságát és beleérző képességét még a feliratozás is mutatta, melyben a stáblistát a hajóablak párájába írva láthattuk.






A fesztivál szerdai napjának általam látott vetítésein még mindig nem volt tele a nézőtér, tehát aki még a hátralévő két napra össze tudja szedni magát, annak érdemes útnak indulnia, maradt még elegendő érdekesség a fesztivál tarsolyában.



Folytatás itt
























Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése