Egy-egy japán, kínai és koreai már neves, egyéni látásmódú rendezőt kértek
fel arra, hogy készítsen rövidfilmet a Three... Extremes gyűjtőnév alatt
megjelenő filmes antológia számára. A címben a 'három' mellett a
'szélsőséges' a hívószó, és ennek maradéktalanul eleget tettek a rendezők.
Park Chan-wook egy remekül sikerült lélektani horrorral járult hozzá az
idegek borzolásához.
Park ekkor már túl van a híres bosszú-trilógia első két filmjén, és úgy
tűnik, hogy javában foglalkoztatja a bosszú-téma minden aspektusa. A Cut
is e köré épül, és talán még a nagyfilmjeinél is erősebb a filozófiai,
szociológiai, lélektani megközelítés.
A Cut többrétegű olvasatnak enged teret. A felszíni réteg egy filmrendező
és felesége történetét mutatja be, akiket rabul ejt egy extra, vagyis
statiszta, aki bár a híres rendező minden filmjében dolgozott, képtelen
volt legalább annyit elérni, hogy az arctalan tömegből kicsit is kitűnjön.
Alapproblémája a világ eleve elrendelt berendezkedése, mely az alsóbb
néposztályokat a kiváltságos gazdagoktól áthatolhatatlan falakkal
választja el, és az alul élőknek csak a helyzetükből fakadó frusztrációt
juttatja, amelyet generációról generációra örökítenek tovább.
Jelen esetben még a mesei (filmes) igazságszolgáltatás sztereotípiájának
felborulása is dühíti, amely a szegényeket jónak, a gazdagokat gonosznak
ábrázolja, mert a foglyul ejtett rendező általa megtapasztaltan is jó
ember. Az extra egy pszichopata, tehát beteges dolgot agyal ki a dilemmája
kivizsgálásához, amely a foglyának tesztelésében ölt testet. A rendező
választhat: vagy megfojtja a szobában lévő gyereket, vagy ha hezitál,
akkor az extra ötpercenként levágja egy-egy ujját a rendező feleségének,
aki zongoraművész.
Ebbe a képtelen helyzetbe ágyazódik bele kettőjük - a rémületes helyzethez
képest meglehetősen szárazon megjelenített - polemizálása, amelyben
megfordulnak a szerepek, mert most az extra diktál, és a rendező próbál
megfelelő produkcióval előállni az őrült kívánságok különböző
stációiban.
Fokozatosan merülünk egyre mélyebb bugyrokba, melyekben megtudunk egyet s
mást az idillinek tűnő párkapcsolatról és az extra aznapi egyéb tetteiről.
Természetesen az elkerülhetetlennek tűnő vég pillanatában történik valami,
ami tökéletesen megcsavarja a történetet, amely már régen nemcsak egy
szociodráma, hanem párkapcsolati és individuális mélylélektani
problematikát hordozó parabola is, mely nem nélkülözi a szexualitás
vonatkozásait sem. Mindezek közben Park Chan-wook a rendező szájába adva
éles kritikát fogalmaz meg a feleség által képviselt, szappanoperai
nőideál tekintetében, de a férfitársadalom sem marad leleplezés nélkül.
Park Chan-wook egy női vámpír jelenetével indít, természetesen rögtön
megtudjuk, hogy a filmbéli rendező éppen a Live Evil (Az élő gonosz) című
film forgatásán dolgozik, és filmjeibe szívesen beleépíti a privát
életének kulisszáit. Amiként Park Chan-wook filmjének címe - Cut (Vágás) -
egyaránt utal az ujjaktól való megszabadításra és a filmszakmai
kifejezésre, a valóság és a fikciós világ kettősségének egymásba fordulása
végig uralja a kisfilmet, és a végső jelenetben nyer kiteljesedést. Nehéz
eldönteni, hogy a fizikai világ tényleg a realitás-e, vagy első
pillanattól kezdve az "élő gonosz" kivetülését látjuk-e.
A film ismét nem nélkülözi a humort sem, bár az egyre vérfagyasztóbb módon
jelenik meg. A történet grandiózus díszletek között zajlik, amelyek pontos
leképezései a rendező extravagáns kivitelezésű lakásának. A fekete-fehér
kockákból álló burkolat egyaránt emlékeztet egy sakktáblára, melyen a
játszma folyik, de felidézi a Twin Peaks (David Lynch) emblematikus törpés
jelenetének érzetét is. Ebbe a térbe álmodta bele Park Chan-wook azokat a
lenyűgözően kivitelezett látványelemeket, melyek az egyes szereplők
számára kijelölt játékteret jellemzik. A film egész látványvilága Park
Chan-wookhoz illően rendkívül esztétikus.
A rendező szerepében Lee Byung-hunt láthatjuk, aki hiteles a kezdeti "nem
találok hibát magamban" állapotában, és különösen erős a mentális
összeomlás jeleneteiben. Az extrát Im Won-hee alakítja, és a játéka
teljesen mentes az őrültek megjelenítésének sztereotípiáitól. Kiváló a
humoros jelenetekben, és attól igazán ijesztő, hogy a leghétköznapibb
módon viszonyul a barbár ötletek kivitelezéséhez. A feleség szerepében
Kang Hye-jung nehéz feladatot teljesít, mert gúzsba kötött pózában csak az
arcával tud játszani, viszont így is teljes értékű, emlékezetes alakítást
nyújt. Im Won-hee az idegen alakjában tökéletesen kimeríti az abszurd
mindkét tételét: nevetésre ingerel, miközben ijesztően félelmetes.
|
PARK Chan-wook rendező
|
SPOILER!
A további értelmezési kérdésekről és lehetőségekről nem lehetséges
spoilerek nélkül írni, tehát innen csak az olvasson tovább, aki már látta
a filmet.
Óhatatlanul felmerültek a következő kérdések:
Miért nem a rendező lakásában játszódnak az események, ahol az extra
foglyul ejti a házaspárt, hogyan és miért kerülnek a filmstúdióba? Miért
nem folyik vér az ujjak levágásakor, miközben a végső jelenetben ismét
látunk az első felvétel filmes utómunkával felturbózott változatához
hasonlító megoldást? Hová vezetnek a rendezőt fogva tartó kötelékek? Erről
csak azt látjuk, hogy valahová felfelé a végtelenbe. Miért jelenik meg a
feleség egy marionett-bábhoz hasonlóan? Ki mozgatja a kifeszített
szálakat? Miért alternatívája a gyerek megölése az ujjak levágásának?
Mi a két látszólag egyaránt rossz közötti választásban a különbség? Miért
tűnik olyan higgadtnak a párbeszéd az extra és a rendező között? A feleség
megnyilvánulásai miért olyan inkoherensek? Hiszen ártatlan áldozatként és
rikácsoló szipirtyóként egyaránt látjuk őt.
Lehetséges válaszok:
Ha a rendező szokásos működésére gondolunk, akkor a filmstúdióban a
magánéletének filmes változatát látjuk, tehát végig egy forgatáson
vagyunk, csak éppen a stáb nem látszik. Ez megmagyarázza a már halott
extra hirtelen feléledését a rendezőnek feltett kérdés erejéig: "Mit
gondol erről, például..." Mivel a feleség éppen megismételte a film eleji
forgatáson látott vámpír-akciót, ezért az egész történet akár a legelső
jelenetben látottak előzménye is lehetne.
Azonban nagyobb probléma, hogy miért is kellene a gyereket megölni a
feleség megszabadítása érdekében, valamint az, hogy a mentális összeomlást
követően miért cserélődik fel a gyerek és a feleség a rendező
tudatában?
Erre csak egy nagyon meredek magyarázatot tudtam találni, mely nem
tagadom, hogy kissé spekuláció-ízű. Azonban ha a történetet egy
parabolaként fogjuk fel, akkor mégis kapunk valami fogódzót. Ebben az
esetben az egész eseménysor egy belső vívódás szimbolikus kivetülése. Az
extra, aki a rendező minden addigi filmjében benne volt, mégis akit a
rendező a feledés homályában tart, és csak nagy sokára ismeri fel, talán a
saját megtestesült lelkiismerete. Ezért polemizál vele olyan furcsán
higgadt didaktikussággal. Miről is szól a szöveg a pszichopata tánca
alatt? "Soha többé nem hallgatok a szavaidra. Mindegyik hazugság. Félre a
képmutatással." A szadista játék a feleség ujjaival a tíz évnyi be nem
vallott utálat agressziójának kiélése is lehet. Hiszen a "jó emberről"
kiderül, hogy az egész élete valójában képmutatás: a szeretet gyűlöletet
takar, az idilli kapcsolat üres, mindkét fél már régen máshol keresi a
kielégülést. A férj úgy érzi, hogy a nő minden téren megmutatkozó
felszínes üressége eluralkodott az életén. Ez megmagyarázza a feleség
marionett-pózát, melynek merevségében végre a nő kiszolgáltatottja a férj
döntésének. Ha a férj megöli a gyereket, akkor a feleség által képviselt
üres létezés változatlanul tovább virul. Ha nem teszi meg, akkor a nő
világa összeomlik. Hogy ne legyen még ez a helyzet sem annyira egyértelmű,
a rendező vallomásába Park Chan-wook egy művészetelméleti problémát is
becsomagol: "Mi egy művész tehetség nélkül? Nem létezik. Egy semmi." Tehát
az ujjak levágásával a művészet szerepében tetszelgő talmiság nyeri el
méltó büntetését.
De ki a gyermek? Az extra azt mondja, hogy csak úgy belebotlott útközben,
és magával hozta. Majd a "vallomásában" elmeséli, hogy a feleségét
megölte, a fiát is akarta, de képtelen volt rá. Tehát elhozta magával,
elváltoztatva, hiszen először lányként látjuk, csak később derül ki, hogy
fiú. Ez a fiú az extra, vagyis a lelkiismeret gyermeke lenne? A gyermek,
aki az ártatlan lényünk, a teljes emberi mivoltunk potenciális lehetősége?
Ezt nem tudta a lelkiismeret elpusztítani, tehát felkínálja döntési
lehetőségként: feláldozod-e az igazi énedet a hamis jelenlegi
fenntartásáért? Ez már elég értelmes és érdekfeszítő kérdésnek tűnik.
Azonban megteheti-e egy "jó ember", hogy ne védje meg azt, aki neki ki van
szolgáltatva, még ha utálja is? A feleség magából kikelve rikácsolja, hogy
"öld már meg!" - természetesen a gyereket, tehát válassz engem. A tudat és
a tudatalatti kettéválik: az extra elszabadul, és miközben a rendező
szerencsétlenkedik a gyerek megfojtásával (elfojtásával), elindul
leszámolni a hisztérikával. Azonban elcsúszik valamin: a karikagyűrűn. A
nő pedig vámpírként ráveti magát és kivérezteti. Ekkor hangzik el két
mondat, a fent már említett, rendezőnek szóló "Mit gondol például
erről..." (talán megoldásról, befejezésről?), és a gyerek könnyes szemmel
mondott szavai: "Ti szemetek... Bosszút fogok állni!"
Ebben a pillanatban hasad meg a rendező tudata, melyet Park Chan-wook a
körülötte lévő tér megkettőződésével érzékeltet, tehát a valóság és a
filmes díszletvilág összemosódik. Az első mondatokból úgy tűnik, hogy a
rendező az éppen megmenekült feleségéhez szólva kér bocsánatot, de
valójában a gyerekhez beszél. Neki magyarázza, hogy vannak olyan dolgok,
amiket még nem érthet meg, például azt, hogy mivel szereti a feleségét,
ezért őt kell megölnie. De közben a valóságban a felesége torkát
szorongatja.
A parabolának mindig van valami erkölcsi üzenete. Park Chan-wook azonban
nem zárja le a történetet, hanem a horror szabályainak megfelelően
megmutatja, hogy a gonosz továbbra is bármikor feltámadhat bennünk. "A
világ tele van dolgokkal, amik elől nem menekülhetsz. Nem számít, milyen
erősen küzdesz... vannak dolgok, amiket kénytelen vagy megtenni." - így
szól az önfelmentési próbálkozás.
Ha korábban a szappanopera-értékrendet követő nők kapták meg a magukét,
akkor most a férfiakon van a sor. A fojtogatás közben elhangzó árulkodó
mondat a megcsalatás feldolgozhatatlanságáról szól. De még ezt is a
szőnyeg alá kell söpörni, hiszen egy férfinak tudnia kell legalább a
látszatot megőrizni. "Elvégre én vagyok a ház ura, el kell felejtenem
mindent, ami ma történt. Csak úgy fogok rá gondolni, mint egy álomra.
Szeretlek, édesem!" - mondja a képzelt feleségnek, és a keze rászorul a
valós nő torkára.
Mi ez a tévesztés? Tévesztés-e valójában? Nem arról van-e inkább szó,
hogy ha eredeti indíttatásaink ellen fordulunk, akkor valójában mindent
elpusztítunk magunk körül? A kamera kicsit megállapodik a fojtogató
kézen látható karikagyűrűn. Nem véletlenül, hiszen ebbe az értelmezési
tartományba nyugodtan belefér, hogy egyféle házassági modell sajátos
kritikájaként is lássuk a filmet.
"Kérlek, bocsáss meg ennek a felnőtt... ennek az öreg embernek..." - de
milyen lesz az ébredés, ha lesz egyáltalán ebből a rémálomból? A rendező
arca az ég felé fordul, ahová talán még mindig vezet a dereka körüli
szalag.
Készült a filmhez magyar felirat? - Tudomásunk szerint NEM.
Ha
mégis, akkor kérjük, hogy értesítsen erről.