If You Were Me / 여섯개의 시선 (6. történet)
Park Chan-wook filmje egy konkrét, emberjogi szervezetek segítségét igénylő történet mögé felrajzolja a munkaerő kényszerű mobilitásának problémáit, a munkakeresők és a befogadó országok felkészültségének szükségességét, valamint a kihívást, amelyet az összezsugorodó világ támaszt az egyénekkel és a nemzetekkel szemben: ez pedig az interkulturális megismerés és tanulás képessége.
Készült a filmhez magyar felirat? - Tudomásunk szerint NEM.
Ha mégis, akkor kérjük, hogy értesítsen erről.
Miért ilyen furcsa a cím írásmódja? Mert egy rövidítést takar: Never Ending
Peace and Love - soha el nem múló béke és szeretet, azaz Nepál. Jaj annak,
aki távol kerül Buddha születésének édenkertjétől, és százszorosan jaj, ha
véletlenül alig pár évtizeddel ezelőtt Dél-Koreába vetette a sorsa.
Park Chan-wook nem egészen félórányi rövidfilmje egy nepáli nő történetét
rekonstruálja, és a dokumentumfilmek azon csoportjába tartozik, amelyek az
eseményeket színészek segítségével reprodukálják. A nyitó jelenetben a főhős
keresésére indulunk, és meg is találjuk Chandrát, akinek így képet
alkothatunk a megjelenéséről. A megelevenített események során viszont őt
magát többé nem látjuk, ám nem is egy színész veszi át a szerepét, hanem
maga a kamera.
|
| Chandra |
Park Chan-wook ezzel tökéletesen megvalósítja a "ha a helyemben lennél"
állapotot, mivel minden néző Chandra helyzetébe kerül, az ő szemével látja a
többieket, akik hozzá vagy róla beszélnek. Ez a helyzet, az If You Were Me,
annak a hat kisfilmből álló filmfüzérnek a címe, amely egy játékfilmnyi
hosszúságban foglalkozott különböző emberjogi kérdésekkel az Emberi Jogok
Nemzeti Bizottsága támogatásával, és ennek kapcsán rendkívül mély látleletet
adott 2003-ban a koreai társadalomról. A film azóta sorozattá vált, évről
évre újabb kisfilm-gyűjtemény jelenik meg hasonló címmel.
Bár tudjuk, hogy Korea történelmi remetekirályság léte mind a mai napig hatóan kondicionálta az elzárkózás, a világ többi részétől való ódzkodás beidegződéseit, azonban ennek fényében is megdöbbentő, hogy milyen módon mondott csődöt a társadalom egy triviális probléma kezelésében. Chandra nyelvtudás nélkül érkezik az országba, és egy alkalommal elveszíti a pénzét és a személyi igazolványát, aminek következtében a rendőrségre kerül. Több mint hat évig tartó kálváriája innen indul, mert döbbenetes módon senki nem ismeri fel azt a tényt, hogy egy külföldivel áll szemben, aki meg van riadva, és félelmében a néhány szavas koreai tudását keverve az anyanyelvével próbál magyarázkodni és segítséget kérni. A hivatalok képviselőit személyes lustasággal és nemtörődömséggel párosuló szakmai trehányság jellemzi, mindenki továbbpasszolja a kellemetlen nőszemélyt, akit először a rendőrség néz ütődött vidékinek, vállat rándítva afelett, hogy elfeledkeztek az eltűnését bejelentő beadványról. Az orvosok azonban hivatalosan is elmebetegnek minősítik, így Chandra végül egy elmegyógyintézetben köt ki.
Park Chan-wook nemcsak a személyes emberi habitusokat leplezi le
könyörtelenül, hanem a szakmai hibákat is éppen úgy, mint a felelősség
hárításának általános gyakorlatát. Elgondolkodtató, hogy a mentális
betegségek felismerése és kezelése milyen alapvető hozzáértést nélkülözve
történt. Az ápoló személyzet udvarias érintkezési módja mögött pedig
tökéletes érzéketlenséget tapasztalunk egy emberi lénnyel szemben, aki - és
ezért is nagyszerű, hogy a rendező a kamerát teszi meg
szubjektum-helyettesítő eszközként - mintha láthatatlan lenne a vele
foglalkozók számára. Mintha vakok lennének a valós lényére, csak azt látják,
amit látni akarnak: egy félkegyelmű koreait, ezért még hazai nevet is
adnak neki, hiába tiltakozik szerencsétlen, folytonosan ismételgetve a saját
és az országának a nevét.
A film attól az ellentmondástól különösen érdekes, hogy ezt a totális érzéketlenséget mégis nagyon érzékletesen ábrázolja, így óhatatlanul eszünkbe jut, hogy mindkét részről koreai emberek problémaérzékenységével és hozzáállásával szembesülünk, és ezen keresztül talán azzal a változással, amit az utóbbi évtizedek hoztak magukkal Korea számára. A film készülésének évében már nagyon visszás lehetett azt látni a hazaiaknak is, hogy Nepál neve nem mond sokat az embereknek, hogy nem találni egyetlen embert sem, aki tolmácsolni tudna a nő számára, vagyis inkább eszükbe sem jut ilyet komolyan keresni.
A rövidfilmbe azonban még valami belefér, ami rendkívül fontos üzenet. Valami olyasmi, hogy a reményvesztettségnek vannak olyan fázisai, amikor a segítő szándék önmagában kevés, annak kezeléséhez valamiféle hozzáértés is szükséges. Nagyon tanulságos az az apró hiba a megmentőként érkező nepáli férfi részéről, mely Chandra állapotában majdnem végzetessé válik.
Bár tudjuk, hogy Korea történelmi remetekirályság léte mind a mai napig hatóan kondicionálta az elzárkózás, a világ többi részétől való ódzkodás beidegződéseit, azonban ennek fényében is megdöbbentő, hogy milyen módon mondott csődöt a társadalom egy triviális probléma kezelésében. Chandra nyelvtudás nélkül érkezik az országba, és egy alkalommal elveszíti a pénzét és a személyi igazolványát, aminek következtében a rendőrségre kerül. Több mint hat évig tartó kálváriája innen indul, mert döbbenetes módon senki nem ismeri fel azt a tényt, hogy egy külföldivel áll szemben, aki meg van riadva, és félelmében a néhány szavas koreai tudását keverve az anyanyelvével próbál magyarázkodni és segítséget kérni. A hivatalok képviselőit személyes lustasággal és nemtörődömséggel párosuló szakmai trehányság jellemzi, mindenki továbbpasszolja a kellemetlen nőszemélyt, akit először a rendőrség néz ütődött vidékinek, vállat rándítva afelett, hogy elfeledkeztek az eltűnését bejelentő beadványról. Az orvosok azonban hivatalosan is elmebetegnek minősítik, így Chandra végül egy elmegyógyintézetben köt ki.
|
| Park Chan-wook rendező |
A film attól az ellentmondástól különösen érdekes, hogy ezt a totális érzéketlenséget mégis nagyon érzékletesen ábrázolja, így óhatatlanul eszünkbe jut, hogy mindkét részről koreai emberek problémaérzékenységével és hozzáállásával szembesülünk, és ezen keresztül talán azzal a változással, amit az utóbbi évtizedek hoztak magukkal Korea számára. A film készülésének évében már nagyon visszás lehetett azt látni a hazaiaknak is, hogy Nepál neve nem mond sokat az embereknek, hogy nem találni egyetlen embert sem, aki tolmácsolni tudna a nő számára, vagyis inkább eszükbe sem jut ilyet komolyan keresni.
A rövidfilmbe azonban még valami belefér, ami rendkívül fontos üzenet. Valami olyasmi, hogy a reményvesztettségnek vannak olyan fázisai, amikor a segítő szándék önmagában kevés, annak kezeléséhez valamiféle hozzáértés is szükséges. Nagyon tanulságos az az apró hiba a megmentőként érkező nepáli férfi részéről, mely Chandra állapotában majdnem végzetessé válik.
Park Chan-wook filmje egy konkrét, emberjogi szervezetek segítségét igénylő történet mögé felrajzolja a munkaerő kényszerű mobilitásának problémáit, a munkakeresők és a befogadó országok felkészültségének szükségességét, valamint a kihívást, amelyet az összezsugorodó világ támaszt az egyénekkel és a nemzetekkel szemben: ez pedig az interkulturális megismerés és tanulás képessége.
Chandra rémtörténetét fekete-fehér filmként láthatjuk, mely a hazatérés
pillanatában színesedik ki. Reménykedjünk, hogy eljön az az idő, amikor a
világ bármely térsége a béke és szeretet színgazdag birodalmának része lesz,
ahol felismerik a Chandrák egyéni színárnyalatait is.
Ha mégis, akkor kérjük, hogy értesítsen erről.
A N.E.P.A.L itt megtekinthető angol
felirattal:
Ezt a megjegyzést eltávolította a blog adminisztrátora.
VálaszTörlés